Először is leírnám, hogy remélem a főszereplő is olvassa majd, és nem csak megnevezésileg ismer magára, hanem arra a személyre is, akinek a tulajdonságaival felruháztam, akinek a tetteit leírom. Szeretném, ha először az életben szembesülne a tetteivel, ha vállalná azok következményeit, és végre felelősséget vállalna az életéért. Azért az életért, amiben ha feleség már nem is szerepel, ha egyik nő adja a másik kezébe a kilincset - ezek jelentéktelen dolgok. De önként vállalt két gyermeket. Akik nem önszántukból jöttek a világra. Akiket senki nem kérdezett meg, hogy akarnak-e megszületni. És ha igen, hova. Nekik ezt dobta a gép. Mégis minden rajtuk csattan, amit a szülők tesznek, mondanak, vagy ahogy viselkednek.

Soha nem fogom letagadni, hogy külső élmény miatt írom, amit most fogok. Tegnap vettem egy könyvet, amelyet pszichológus írt a férfiakról. Rengeteg érdekes dolgot olvasok benne. Vannak, amik meglepetésként értek, vannak, amiket sejtettem eddig is, de még én sem mertem rá gondolni, és vannak, amiket örültem, hogy végre egy férfi is leír.
Az író megkérdezte pár férfi ismerősétől, hogy mitől érzi magát férfinak. Többször kellett újra és újra elolvasnom a válaszokat, nem tudtam odafigyelni arra, amit olvasok. Engem megragadott ez a kérdés.

Mitől férfi a férfi?

Mióta ezt a kérdést megláttam, folyamatosan erre próbálok választ adni. Nem érdekel jelenleg az a kérdés, hogy mitől nő a nő. Az majd a másik könyv elolvasása után fog érdekelni. Most ez jobban foglalkoztat.

Kifejtem, miért: az apám biztos, hogy nem férfi.
Van neki ún. "férfiassága" a lába között. Hiszen itt a bizonyíték, a bátyám és én. De attól valaki pusztán hímnemű lesz, nem pedig férfi. Ezt az író tökéletesen leírta. Teljes mértékben azonosulok ezen megállapításával. (De nem ez az egyetlen.)
Azért, mert fizikailag valószínűleg erősebb, mint egy nő? Attól sem férfi. Csak erősebb. (Már ha valóban az.)
Azért, mert sört iszik? Attól csak alkoholista.
Azért, mert férfi ruhát hord? Az csak öltözködés. Ha én magamra veszek egy XL-es, férfi pólónak elnevezett pólót, én is férfi vagyok? Nem hinném.
Azért, mert szereti a sportot nézni a TV-ben? Nem űzi, csak nézi, és közben szakértőnek hiszi magát. Esetleg a szemmozgató izma erősödik, és a sört pusztítja. Másrészt elég sok női sportoló van, és sok nő, akit érdekel a sport, akár TV-ből nézve. Ők sem férfiak attól.
Azért, mert borostás az arca? Láttunk már furcsaságokat, és mindenki látott már bajszos öreg néniket, akik továbbra sem férfiak.
Azért, mert 1-essel kezdődik a személyiszáma? Szintén a nemi hovatartozást jelenti. Nem a férfiasságát.
Akkor mitől férfi a férfi? Ez axióma.

Nem szeretem a plágiumot, így bevallom a következő megállapításom is az írótól származik: az én apám a "puha pöcs" kategória. De hívhatjuk gyenge jellemnek is. Akit bár gyermekkorában nagy trauma ért, hiszen elvesztette az édesanyját. Ettől nagyobb megrázkódtatás nem érhet egy kisgyereket. Aláírom. Az apja második házassága sem volt mintaértékű. Viszont azok alapján, amiket elmesélt ő maga és amit én tapasztalok, abból nekem az jön le, hogy nagyapám (Isten nyugosztalja, soha nem akarok rá rosszat mondani, de az igazságot akkor sem tagadhatjuk le)is sajnos a PP tábort erősítette. Aki nem vallotta be saját magának sem(, és nagyanyám sem, ezért lett öngyilkos), hogy hibáztak. Önző módon a saját életükkel foglalkoztak. Nagyanyám halála után nagyapám nem vállalta el a ráeső felelősséget sem. Nem büszke volt, hanem öntelt, és a saját presztízsével foglalkozott, nem pedig az egyetlen fia jövőjével. Új asszony, új gyermek. Az elsőszülött pedig érezze magát biztonságban, hiszen ő munkájából eredően majd biztosítja neki, hogy a gyermek erőfeszítés nélkül biztonságban van. Keresztülbukdácsol az iskolán, kap egy szakmát, és aztán leveszi a válláról a kezét.

Ezzel, hogy az apja mindent elintézett helyette, felmentette a felelősség alól. Nem baj, ha kibuktál, majd mész másik iskolába. Nem szembesült soha a hibáinak a következményével. Az életében két nő volt: a mostohaanyja és a mostohahúga. Róluk az ő szemszögéből csak rosszakat hallottam. Bevallom, nem vagyok rá büszke, de nem ismerem őket egyáltalán. A mostohaanyját talán két alkalommal láttam, de sosem mutattak be minket egymásnak. Nem ismerném fel őket az utcán. Sehol. Valójában a családfám apai ágát egyáltalán nem ismerem. Múltkor beszélgettünk róla, megmaradt jópár dolog, amire (mint az emberek általában) büszke vagyok. Hogy kik voltak az elődeim. Mit csináltak. Volt köztük orvos, ügyvéd (ha jól emlékszem).  Az a baj, hogy kapkodtunk vele.

De kanyarodjunk vissza. Mit látott apu: minden el van intézve, senki nem foglalkozik vele, járja a saját útját, akármi történik, el lesz simítva, a nők pedig meguk az ördögök, akik csak bajt hoznak és szenvedést, akik a férfiakra nézve fertőzőek. Utálni kell őket, lenézni, mert rosszak és gonoszak.

És jött édesanyám, a naiv hevesi falusi. Mivel az anyai nagyszüleim is sokat veszekedtek, próbált menekülni otthonról. Elkezdett udvarolni neki egy nagyvárosi, egy debreceni félárva fiú. Párszor (ha jól értettem) azt mondta nekem anyukám, külsőre megfogta ez a jó megjelenésű fiú, és hagyta, hogy udvaroljon neki. Gondolta magában, félárva, ha valaki, ő biztosan jobb életre vágyik. Ő biztos másképp akar élni. Látja a rossz példát, tudja, milyen a rossz gyermekkor. Ez a fiú majd kiválóan fog apaként teljesíteni, aki mindent megad a saját gyermekeinek, amit ő nem kapott meg.

Szomorúan írom, hogy ez nem így lett. Ellenkezőleg. Ennek az álomnak a megvalósításában az volt a szépséghiba, hogy édesanyám minden kétséget kizáróan nőnemű, tehát ellenség. Mindent elintézett, megoldott helyette. Elnézett eleinte a hülyeségei felett. Nem hagyta magára az alkoholfüggőségével. Hanem kitörni próbált. Átvállalta a felelősségét. Ő is. Minden maradt a régi felállás. A problémák apu beavatkozása nélkül megoldódnak, de megint jelen van a "hárpia", aki csak "baszogatja" őt. Persze, hogy ez jön le neki. Mert lehet rúgdosta volna a mostohaanyja is, hogy legyen belőle valaki, de minek, ha a dolgok anélkül is megoldódnak, hogy ő tenne érte valamit. Ebből csak az jön le, hogy  aki őt noszogtatta, az fölöslegesen baszogatta.

Maradt minden a régi. Maradt továbbra is gyerek, sörrel, de felelősségvállalás nélkül. És mivel ez ment sok éven át, nem változott semmi. Amit a nő akar, az csak rossz lehet. Le akarom nyomni valami hülyeséget a torkán, amit ő nem akar. De miért? Hiszen a nő okoskodása nélkül is idilli minden.

Legalábbis ebben a tudatban élt, él és élni fog.

Megszületett az első gyermeke, a fia. Legalább lesz, aki továbbviszi a vezetéknevet. Van kinek fiús játékot venni. Van egy kis pöcsös, akivel henceghet. De csak ilyen szinten, hogy pöcsös. Nem úgy, hogy az én édesfiam. Az én vérem. Majd majdnem három évvel később megszületett a lánya. Megmagyarázhatatlan módon vele nagyképűbben hencegett (direkt használom a nagyképű jelzőt, ugyanis ő nem büszke volt, hanem nagyképű, és nem öröm töltötte el a szívét, hanem az az érzés, hogy "na, ezt kapjátok ki!"), de különösebben ő sem érdekelte. A társadalom által előírt családi idill kész: "van egy asszony, van két kölyök - szerencsére különböző nemű, az asszony befoghatja -, a férfinak meg a kocsmában a helye, elvégre attól lesz nagyobb, minél nagyobbat tud mondani a haverok előtt".

Nem, ez sajnos nem túlzás. Nagyobbat mondani, hogy milyen értékű ajándékot vett a kölyköknek, hogy milyen sokba kerül a gyereknevelés, hogy mennyit dolgozik, hogy milyen sok pénzt tett le az asztalra az asszonynak, hogy most ő fizet mindenkinek egy kört a kocsmában, hogy ő mennyi időt tölt el a játékgép előtt, hogy hány prostinak állt meg a 4-esen, hogy hány nővel volt a kuplerájban, ... És nem utolsó sorban otthon penészedik az asszony, akit neki el kell tartania, aki az ő pénzén élősködik, aki aljas módon megmondta neki, hogy ne járjon a kocsmába, ha otthon van a két kisgyermeke! Hát csak azért is eljár a kocsmába, egy nő neki ne parancsolgasson, elvégre az rossz! Neki egyébként is jár a szórakozás, jár a sör, jár a cigaretta, és a haverokkal eltöltött idő. Hadd ne soroljam tovább! Nem hogy jól esik ezeket kiírni magamból, egyenesen kétségbeesek, elfog a rosszullét, az undor és a szánalom.

A mai napig azt mondja nekem, hogy értünk tette, hogy anyagi biztonságban legyünk. Ezt sajnos nem veszem be. Le is írom, hogy miért. Akinek a gyermekei születésekor nem az az első gondolata, hogy "mutassátok tüstént őket, hadd lássam", "ő az én vérem", hanem úgy kell összekaparni a lakáshoz közeli kocsmából, az később az ő javukat akarja? Aki munka után és hétvégén nem a gyermekei nevelésével törődik, nem a mentális fejlődésükre figyel, nem a példás családapa képét akarja megmutatni, hanem a haverokkal ül a kocsmában, az apa? Aki tárgyakkal, pénzzel és játékokkal akarja megvenni a gyermeke szeretetét, az apa? Aki panaszkodik, hogy milyen sokba kerül a gyereknevelés, és a kocsmában szórja a pénzt, aki meghívja a fél kocsmát egy körre, aki játékgépezik, aki cigarettázik, aki kurvázik, közben azt sem tudja, pontosan mennyibe kerül egy pelenka, mennyibe kerül egy mosópor, aki egy csekket sem fizetett még be, nem tudja, pontosan mik a kiadások, az apa? Aki a gyermekei anyjára negatív jelzőt illet, miközben az gyesen van és a kettejük közös kincsét neveli otthon becsületesen, tisztességesen, aki mos, főz, takarít rá, aki várja haza, aki mindent megcsinál, elintéz helyette, és elviseli az elviselhetetlen stílusát, dolgait, szokásait attól, aki őt megalázza, az apa? Aki a gyes alatt otthon a két gyermekét vért izzadva EGYEDÜL nevelő anyát megcsalja KURVÁKKAL, az apa? Aki azt mondja a gyesen lévő nőre, hogy eltartott, az ő pénzén él, az apa? Akit, ha kérnek, hogy legyen többet a gyermekeivel, de csak azért sem teszi, az apa? Aki nem segített a gyermekei fejlődésében, az apa? Aki csak elvárásokat tud támasztani a gyermekei felé, de az ahhoz vezető úton nem segíti pket, az apa? Akinek a prioritási sorrend első helyén az alkohol, a cigaretta, a kocsma, a haverok és a kurvák állnak, az apa? Aki a gyermekét szándékosan megbántja, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal alaptalanul illeti, az apa? Aki hátráltatja a gyermekét az életben, az apa? Akit nem érdekli a gyermeke élete, az apa? Aki kiteszi a lakáskulcsot a kocsmaasztalra, hogy "otthon van az asszony, fel lehet menni megkefélni, aki akarja", az apa? Érdekes, a többi kocsmatöltelék nem élt ezzel a "lehetőséggel". Talán ők is elborzadtak... Hogy engedhet megának ilyen magatartst egy "apa"?

Sok a kérdés? Lehet. De azt hiszem legtöbbjükre - ha nem is mindre - aki elolvasta a fejét rázta. Akkor újabb kérdés: hogy tud az ilyen ember tükörbe nézni? Hogy tud az ilyen ember nyugodtan lefeküdni aludni? Hogy ejtheti ki a száján, hogy neki bármi is jár? Miért? Mit tett, hogy jutalom jár érte, ha még azt sem csinálta meg, ami a kötelessége? Semmi pluszt nem kért tőle senki. Csak ami az élethez tartozik, és amit ő maga bavállalt: dolgozzon, tartsa fenn magát, vállalt egy családot, gondoskodjon róla. Ezek evidens dolgok. Senki nem várt el tőle semmit. Ezek az alapok, a minimum, amit már akkor sem teljesített.

Aztán nem csoda, hogy édesanyám fontolóra vette a válást. Ez a fajta viselkedés a szentet is kihozná a sodrából. Nem lehet úgy közös életet élni, ha az egyik fél másfele húz. Az nem közös élet. Az két ember két különböző élete. De akkor miért született két gyerek? Tegyük fel, hogy a bátyám szerelemből fogant. Azt már nem mondhatjuk, hogy szerelemből jött a világra, mert akkor aput nem a kocsmából kellett volna felvakarni. Azért ennyire ne örüljön egy újdolsult apuka, hogy előbb berúgok, utána látom a fiam. Akkor minek örül? Ha nem is látta, hogy minek. Annak, hogy volt ürügy inni.

És akkor az én születésem? Kétszer ugyanaz a hiba? Mindkettejüknél? Én tudom, hogy anyukám próbálta helyes mederbe terelni az életüket. De ha ebben a másik fél nem partner, akkor minden erőfeszítés hiába. Azt is tudom, hogy anyukám mindent megtett, hogy ez a helyzet változzon. Csakhogy egyedül kevés volt ehhez, mégis félt lépni sok éven át.

Rengeteg veszekedésnek voltam szem- és fültanúja. Láttam, amikor apu megütötte anyukámat. Soha nem tudom kiverni a fejemből. És krisztálytisztán emlékszek arra, hogy ezek a válás idején elszaporodtak. Míg élek, hallani fogom, hogy veszekednek a konyhában, zárt ajtó mögött, (anyukámat még érdekelte, hogy mi kimaradjunk ebből, de nem lehetett) és hallom, hogy egyre hangosabban veszekednek, szitkozódnak, és egyszercsak anyukám hívja a bátyámat, hogy segítsen neki, mert majdnem kilökte az ablakon a 4. emeletről... Mégegyszer felteszem a sokszor feltett kérdést: az ilyen apa? Elbaszta az életét, de nem hogy a sajátját, a felesége és a két gyereke életét is.

Félt attól, hogy egyedül marad a nagyvilágban. Hogy nem lesz, ki megoldja a dolgokat, nem lehet olyan simán eljárni kocsmázni. Nem lesz, ki főzzön, mosson, takarítson rá. A kölykök? Hát azok mennek az asszonnyal. Ja, de a vagyon fele őt illeti, ő dolgozott meg érte. Az más kérdés, hogy ki házasodott egy szatyor "vagyonnal", és ki teherautóval. Kinek a szülei támogatták a családot hol egy kis csirkehússal, hol egy kis malachússal, hol egy kis gyümölccsel, hol ezzel, hol azzal. Én arra emlékszek, hogy az apai nagyapám hozott egy szatyorban rostoslevet, pár szem gyümölcsöt, csokit, chipset, és kaptunk egy kis zsebpénzt. De jött, és meglátogatott időközönként. Habár túl gyerek voltam még, mikor elvesztettem mindkét nagyapámat. (Ugyanabban az évben, az apait februárban, az anyait decemberben. Hazudnék, ha azt mondtanám, hogy egyformán. Egyáltalán nem így van. Az anyai nagypapámtól sokkal több emlékem van. Valójában inkább ő volt az apám. Aki nevelt. Aki foglalkozott velem. És ez nem rá nézve szégyen, hanem apura nézve.)

Megint elkalandoztam. Ott jártam, hogy vagyonmegosztás. Azzal tisztában volt apu (...), hogy a vagyon fele az övé. Pontosabban közös vagyon. Akkoriban, amikor ők összeházasodtak, nem volt még "divat" a házassági szerződés. (Én mindenképpen fogok iratni, egyrészt az effajta helyzetek elkerülése végett, másrészt akkor még hideg fejjel mindenki őszinte, szereti a másikat, nem önző annyira, és ez a biztosíték arra, hogy nem a vagyona miatt megyek a férjemhez. Utána amit megszerzünk, az lesz a közös vagyon.)
Az addig rendben van, hogy nem akar földönfutó lenni. De amikor annyira kapzsi valaki, hogy kijelenti, hogy a gyerekek holmijának (értsd: szekrénysor, ágy, írósztal, bicikli stb.) értékének a felét IS akarja, ott sokaknak kinyílik a bicska a zsebében.

Sok apa(, ismétlem, APA) arra törekszik, hogy minden szükséges feltételt biztosítson a gyermekeinek, hogy elkezdhessék az önálló életüket. Az én apám épp ellenkezőleg cselekedett: mindent megtett azért, hogy nekünk rossz legyen. Nem, nem csak anyukámnak, nekünk is. Anyukámnak azért, hogy amit elvitt magával, azt pótolni kellett: hűtő, fagyasztó, mikró, TV, videó, ülőgarnitúra (csak hogy a legfontosabbakat említsem). Még talán-talán elvegetált volna ezek nélkül anyukám. De két iskolás gyerekkel (11. és 8. osztályos) minimum 3szobás lakást találni piti pénzből, és az olyan alapdolgokat, mint ugyebár hűtő, fagyasztó, mikró előteremteni, közben iskoláztatni a gyerekeket, mindezt teljesen egyedül... Azért nem kicsit feladta a leckét. Eközben apu ugyanennyi pénzből egyedül boldogult, és azóta sem fordult meg a fejében, hogy neki is felelőssége az a két gyerek, neki is ki kell venni a részét a taníttatásban, öltözködtetésben, étkeztetésben. Az, hogy ők nem tudtak együtt élni, az a kettejük dolga. Nekünk ahhoz semmi közünk. Nekünk, bátyámmal, ahhoz van közünk, hogy hányszor hallottuk őket veszekedni, hányszor láttuk, hogy megütötte az édesanyánkat, hányszor szidalmazta, szidalmazott minket durvábbnál durvább szavakkal, mennyire nem állta meg korábban sem a helyét apaként, hogy eldobott minket is magától a válás után, valamint látjuk azt, hogy minden felelősséget (ahogy eddig is) az édesanyánk nyakába varrja. Se apai, se lelki, se anyagi támogatást nem nyújt. Egyszóval semmilyet.

Ez a bejegyzés is azért született, mert a napokban jártam nála, és egyszerűen képtelenség vele bármit megbeszélni. Egyedül én vagyok neki a családja. Én tartom vele a kapcsolatot. Mindezek ellenére, amiket kaptam tőle. Ha jót nem is, rosszat dögivel. Megmutatta, milyen életet ne éljünk, milyenek ne legyünk, milyen párt ne válasszak magamnak, mitől óvjam a saját gyermekem, milyen gyerekkora ne legyen a gyermekemnek. Csak azt nem értem, hogy ha neki is nehéz gyermekkora volt, ha igazak az állításai, hogy mennyire rossz volt neki, miért a saját gyermekén bosszulja meg? Ha a saját vérének nem tudja átadni azt a szeretetet, amit állítólag nem tudott senkinek, akkor kinek??? Miért az ténylegesen ártatlanokon torolja meg a saját nyomorúságát? Valahogy ezt sohasem fogom megérteni.

Elmondtam már neki nem egyszer, nem kétszer, hogy amikor majd vén ember lesz, amikor magatehetetlenül fekszik, akkor csak én leszek neki az életben, akire számíthat. Olyankor nem lesznek nők körülötte. Nem lesz barátnője, aki majd pelenkázza őt. Aki megfürdeti. Rám hárul majd ez a "nemes" feladat, ami - mivel az apámról van szó - valahol triviális. De akkor én miért nem kapok szeretetet? És nem érdekel a vagyona, leszarom, mert azért gályázok egyetem mellett, hogy bepótoljam, amit ő elmulaszt. De majd egy vadidegen nő dörzsöli a tenyerét, hogy mi mindent megszerzett tőle. De valójában nem tőle, hanem bátyámtól és tőlem. Egy idegen nő kiérdemli a figyelmét, a szeretetét (?), a törődését, a vagyonát. Akárhogy nézzük ezt a dolgot, a lényeg ugyanaz: amit tőlünk "elvett", odaadja ismeretleneknek. Amennyiben nem a saját gyermekéről lenne szó, azt mondanám, ő dolga, azt tesz, amit akar. De akkor ez édesanyámra átvetítve miért nem helytálló? Ő miért nem dobott el magától? Azt hiszem, erre az utolsó kérdésre mindenki tud felelni.

Anyukám képtelen már egyedül támogatni minket. Tennünk kell a fennmaradásért. És valahol - kissé morbid, de - köszönöm neki, mert miatta lettem ilyen, édesanyám támogatásával. Lehet egy puhány, lusta, szerencsétlen csaj lennék, ha mindent tálcán kínálnak nekem. De azt láttam édesanyámon, hogy a leglehetetlenebb helyzetekben is talpraállt. Egyedül. Vagyis velünk. A gyermekeivel. Mondhatni szarból épített várat. Kire legyek büszke, ha nem rá?

És annyit kérdeznék még aputól (nem lesz szép, de elgondolkodtató), hogy ha örökre elveszítene minket, ha megtudná, hogy valamelyikőnk meghalt, vagy mindketten, a gyermekei (nem lehetetlen, nem az ördögöt festem a falra, emberek vagyunk, nem élünk örökké), akkor nem lenne benne valami "furcsa" érzés? Valami hiány? Hogy nem tett meg valamit? Hogy nem látott minket megszületni, felnőni, fejlődni, nem ölelt meg minket, nem látott nap mint nap, nem mondhatta el nekünk naponta, hogy "szeretlek, kisfiam", "szeretlek, kislányom"? Nem érzi magát üresnek és céltalannak? Így mi értelme van az életének, hogy az önnön testi (mert mi más) boldogságán kívül semmi mással nem törődik?
És feltenném neki a kérdést (biztosan nem úgy látja a dolgokat, ahogy én): szerinte miért váltak el? Szerinte miért maradt egyedül? Magányosnak nem mondható, mert mindig van valami nője. De legyen, érezze magát jól, nem sajnálok én senkitől semmilyen örömet. De akkor tőlem miért veszi ezt el? Nekem miért az idegeskedés jut, az elkeseredés és a fájdalom?

Én mit vétettem, ami akkora bűn, hogy nekem nem jár édesapa? Nekem miért nem adatik meg, hogy bizalommal forduljak az apámhoz, hogy tanácsot kérjek tőle? Hülyén hangzik, de néha olyan jól esne, ha az én apám is nyomozna az "udvarlóm" után, hogy ki az, honnan szalajtották, és leültesse maga elé, hogy "mit akarsz a lányomtól?", "ha egyszer is megbántod, kigolyózlak", ... Nevetséges dolgok, tudom, de aki ezeket semmilyen formában nem kapják meg, azok nem tudnak ezen nevetni. Még egyszer kérdezem: nekem miért nem jár?